Azon gondolkodtam, hogy azért a mai anyukáknak valamilyen szempontból egyszerűbb. Nem azt mondtam, hogy könnyebb, az semmiképpen se.
Értem én ezt az egyszerűséget azon, hogy a mai világban nem maradsz egyedül a négy fal között, hisz ha akarsz bárhol az ember korának megfelelő platformokon tud rokon lelkeket találni, hasonló cipőben járó anyukákat, akik ahogy olvasod ugyanazzal vagy nagyon hasonló gondokkal küzdenek, mint te.
Régen ez nem így volt... Az anyukák nagyon egyedül maradtak a síró csecsemőkkel, a szüléstől fájó testükkel és igazából mindennel amivel meg kellett egy újélettel együtt küzdeni. Nagyon ijesztő. Nem tudtak azonnal egy google segítséget kérni, hogy na most ez mért is van, nem volt platform max a szomszéd Manyi néni, mert neki már volt tapasztalata. Nyilván meg volt annak a kornak is a szépsége, bár ezt a szülésre és az utána vele járó dolgokra azért nem húznám rá,mondjuk manapság se kutya amit le tudnak művelni az egészségügyben, de ez egy másik téma.
Szóval minden tiszteletem a szüleinké, illetve az anyukáinké, hogy mennyi mindenre voltak képesek és erősek, ők igazi hősök. Vagy legalábbis annak képzelem a saját anyukám. Sajnos csak mostanában kezdem el megérteni az ő akkori lelkiállapotát,hogy mennyire elveszett lehetett vagy magányos. Igen egy gyerekkel,mert az még nem beszél, nem fogja egy jó ideig a kvantumfizikáról szóló tanulmányokat ecsetelni. Gügyög, brümmög, nyálzik, hisztizik, eszik, alszik, kakizik és ennek mindenféle változata. És nem beszél még.
Más anyukáktól mosolyogva olvastam, hogy alig várták, hogy elkezdjen kúszni-mászni, pakolni a gyerek, meg valamicske alap szavakat köpjenek ki a gyerekek és, hogy azt mennyivel jobban élvezték, mert inkább pakoltak a gyerek után, mint naphosszat a hisztirohamokat kezeljék.
Nem tudom melyik a jobb, mert van aki utólag sajnálja, hogy amikor még pici baba volt olyan jó volt... Minden kornak meg van a maga szépsége és nehézsége, amivel együtt kell küzdeni a gyerekkel, mert egy csapat vagyunk.
